Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez

A ruszin etnonim eredete a mai néprajztudománynak is sokat vitatott kérdése. Van ugyanis Közép- Európában egy szláv etnikum, amelyet több száz éve ruszinnak vagy rusznáknak neveznek, ennek ellenére szokatlanul nagy harcot kell vívnia azért, hogy külön szláv népnek ismerjék el és ne mossák össze se az oroszokkal, se az ukránokkal.

A ruszin - rutén - rusznák - kárpátukrán - ukrán - kisorosz stb. etnonimiák vonatkozásában még az egy évszázadig visszamenőleg megjelent nagytekintélyű lexikonok mint a Pallas vagy a Révai Nagy Lexikona, avagy a Larousse, de más angol, francia vagy cseh és orosz nagy lexikonok is - a teljes bizonytalanság és tájékozatlanság képét mutatják.

Élőször az tisztázandó, hogyan is értelmezték a ruszin definíciót maguk a ruszinok, illetve az utóbbiak egyes ideológiai irányzatai (ruszofilok, ruszinofilok és ukránofilok). A ruszin népnév minden valószínűség szerint a rusz kifejezésből származik. Napjaink legismertebb világhírű ruszinkutatója Paul Robert Magocsi akadémikus, a Torontói Egyetem tanszékvezető történész professzora szerint a rusz/ruszin fogalmat kezdetben minden olyan keleti szlávra értelmezték, aki a IX- XIII. században a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben élt. A Kijevi Rusz szétesése után ezt a definíciót átlalában azokra a keleti szlávokra vonatkoztatták, akik a XIV-XVIII. század közötti időben a Lengyel Királyság, illetve a Litván Nagyfejedelemség, valamint a Magyar Királyság fennhatósága alá tartoztak. Későbben Lengyelország felosztása után a XVIII. század végétől a XIX. század második feléig az Oroszországhoz kapcsolt mai Nyugat-Fehéroroszország, illetve Volhinia, valamint az Ausztriához csatolt Nyugat- és Kelet-Galicia, Bukovina területén élő keleti szlávokat továbbra is ruszinoknak/rusznákoknak nevezték. Az utóbbi fogalom helyébe azonban a XIX. század második felében ezeken a területeken egyre gyakrabban kezdték használni a fehérorosz/belorusz és az ukrán megnevezést a kibontakozó fehérorosz, illetve ébredő ukrán nemzeti mozgalom következtében. A történelmi Magyarországhoz tartozó északkeleti (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) megyékben élő keleti szlávokat viszont (az I. világháborúig) változatlanul ruszinoknak/rusznákoknak hívták. Sőt! Ez a helyzet a történelmi Magyarország szétesése után sem változott. A történelmi ruszin/rusznák megnevezés a két világháború között Csehszlovákiához csatolt Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján, de a megcsonkított Magyarország északkeleti megyéinek területén is fennmaradt. Kárpátalján például maguk az érintett emberek, valamint a társadalmi, illetve kulturális élet képviselőinek többsége is ruszin népnévvel identifikálta magát.

Ugyancsak Magocsi szerint nem csoda, hogy a ruszin fogalmat - az előbbiek során vázolt történelmi fejlődés következtében - még a XX. század első felében is különbözőképpen értelmezték. Egyesek szerint ezt a definíciót az összes keleti szláv nép (oroszok, fehéroroszok és ukránok) szinonimájaként kell használni. Mások úgy vélték, hogy ez az ukrán népnév régi (ősi) változata. Amíg mások azt bizonygatták, hogy ez a megnevezés egy külön keleti szláv népre vonatkozik, amelyet szerencsésebb lenne kárpátaljai (podkarpatski) ruszinoknak vagy kárpáti ruszinoknak hívni. Magocsi még azt is kifejti, hogy egészen a XX. századig a szlávok egy része azért nevezte önmagát ruszinnak, mert ez a keleti (bizánci) rítusú keresztény egyházhoz (pravoszláv vagy később görög katolikus) való tartozásukat jelentette. Sőt, több évszázadon keresztül a ruszin fogalomnak nagyobb mértékben volt vallási, mint nemzeti szinezete. Ezért fordult elő, hogy görög katolikus szlovákká vagy magyarrá asszimilálódott ruszinok vallási alapon továbbra is ruszinnak nevezték önmagukat. Ebből eredően sokszor nehéz volt eldönteni, mi a konkrét tartalma egy adott esetben a ruszin fogalomnak: vallási vagy etnikai/nemzetiségi-e? Mindez komoly félreértésekre adott okot, különösen a népszámlálások során a magyar-ruszin vagy a szlovák-ruszin etnikai, illetve nyelvi határok térségeiben.6 Hnatyuk Volodimir ukrán néprajzos például Eperjes körzetének görög katolikusait két csoportra osztotta: ?etnikailag" tiszta rusznákokra (vagy ruszinokra) és nyelvileg szlovakizált, szlovjákok néven ismert csoportra. Mellesleg az úgynevezett szlovjákokat - akik az ottani görög katolikusok többségét képezik - a mai szlovák szerzők is szlovák etnikumnak tekintik.

Magocsi egy ésszerűnek látszó receptet javasol annak érdekében, hogy elkerüljük a ruszin népnévvel kapcsolatos félreértéseket: "ki kell egészíteni ezt egy kárpátaljai (podkarpatszkij) jelzővel, miáltal tartalma végképp konkretizálódik". Ennek szükségességét egyebek között azzal támasztja alá, hogy: 1. a ruszin szót a középkor óta általánosítási jellegel használták az összes keleti szláv népre vonatkozólag; 2. a ruszin önmegnevezést az orosz, fehérorosz (belorusz) és ukrán népnév általános elterjedése után is gyakran alkalinazták a hegyi ukránok a Kárpátok északi lejtőin, illetve keleti részén, Dél-Galíciában és Bukovina északi vidékein. A fenti érvelés alapján valóban kézenfekvőnek tűnik használni a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin kifejezést annak a szláv népnek a konkrét megjelölésére, amely a Kárpátok déli lejtőin él, vagyis azon a területen, amely 1919-ig a Magyar Királysághoz tartozott.

A magunk részéről viszont úgy véljük, hogy a kárpátaljai (podkarpatszkij) ruszin megnevezést csak az I. világháború utáni időszakra lehet alkalmazni, vonatkoztatva egészen , napjainkig, mivel Kárpátalja mint földrajzi, illetve közigazgatási fogalom csak azóta létezik. Mellesleg többen, így például Bulla Béla ismert magyar természetföldrajz-kutató pontatlannak és kevésbé szerencsésnek tekintette ezt a kifejezést és inkább a Ruténföld terminust használta. Szerinte a Kárpátalja szó már nevében is csak a szóban forgó területnek síkvidéki (alföldi) részére vonatkozott és nem a Kárpátok hegyvonulatának hegyvidéki, illetve dombvidéki sávjára.9 Ami pedig az I, világháború előtti helyzetre vonatkozik, véleményünk szerint a legcélszerűbb a kárpátaljai helyett a magyarországi ruszinok vagy uhorszki ruszini, illetve uhro-ruszini megnevezés, mert ez egyértelműen utal az állami hovatartozásra. Nevezetesen arra, hogy a Kárpátok hegyvonulatának déli lejtóin, sőt még valamivel délebbre is lakó ruszinok több mint 1000 évig a történelmi Magyarország területén éltek abban a térségben, amelyet leginkább Magyarországi Ruszinföldnek (Ruténföldnek) vagy Uhro-Ruteniának lenne indokolt hívni.

Az utóbbi megnevezés azonban csak mint mesterséges kifejezés használható annak a területnek a lokalizálására, ahol ruszinok éltek a történelmi Magyarország északkeleti régiójában. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert akadtak olyan főleg ukrán, illetve orosz vagy szovjet történészek, illetve néprajzosok, akik politikai manipulációk céljából komoly tudományos érvek nélkül találtak ki egy nem létező Ruszinországot, amely szerintük évszázadokon keresztül fennállt, függetlenül a történelmi Magyarországtól. Ennél nagyobb képtelenséget még elképzelni is nehéz, ugyanis minden létező hiteles történelmi forrásdokumentum az mellett szól, hogy a magyar honfoglalás pillanatától a történelmi Magyarország északkeleti határai több mint ezer éven át nem változtak, és így a ruszinok lakta régió eközben mindvégig a magyar állam elválaszthatatlan szerves része volt. Nem állja meg a helyét egy másik abszurd állítás sem, amely szerint a történelmi Magyarország északkeleti régiójában állítólag egy külön ruszin fejeledelmség, illetve autonom körzet lett volna, jóllehet csak 12 ruszinok lakta megye létezett (Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj, Torna, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros), melyek közigazgatása gyakorlatilag semmiben sem különbözött az ország többi megyéjétől.

Tovább pontosítva a Magyarországi Ruszinföld (Ruténföld) vagy Uhro-Ruténia fogalmát, fontosnak tartom - azokban az esetekben; ahol arra szükség van - konkrétan megnevezni a történelmi Magyarország múlt századi közigazgatási beosztása alapján azt, milyen ruszinokról is van szó: szepesi, sárosi, zempléni, abaúji, tornai, borsodi, szabolcsi, szatmári, ungi, beregi, ugocsai vagy máramarosi stb. A Magyarországi Ruszinföldön (Ruténföldön) kívül, ahol 12 történelmi megyében a ruszinok nagyjából egy tömbben vagy sávban éltek, szórványokban a történelmi Magyarország más körzeteiben Bácskában, Szerémségben és Szlavóniában is megtalálhatók voltak. Ennek megfelelően az I. világháborúig ezeket bácskai, szerémségi, szlavóniai ruszinoknak indokolt hívni. Kivételesen a történelmi Magyarország határain túl is volt egy régió, ahol az I. világháború előtt és után napjainkig is élnek ruszinok, a lemkók. Ez a történelmi Lengyelország déli része, illetve Lengyelország XVIII. századi felosztása után az úgynevezett Nyugat-Galícia, amelynek fővárosa Krakkó volt. Ily módon Lengyelország XVIII. századi felosztásáig őket lengyelországi, majd később a XVIII. század végétől az első világháború végéig ausztriai vagy nyugat-galíciai ruszinoknak kell hívni. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése nyomán sem jött létre egy önálló független ruszin állam, hanem váratlanul 5 újonnan megalakult közép-kelet-európai ország (Csehszlovákia, Magyarország, Románia; Jugoszlávia, Lengyelország) kötelékébe kerültek. Így a két világháború között csehszlovákiai, magyarországi, romániai, jugoszláviai, lengyelországi ruszinokról beszélhetünk.

A II. világháború után és az 1990-es években bekövetkezett politikai változások következtében a ruszinok jelenleg a térség 8 országában (Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Ukrajnában, Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Horvátországban) élnek. Ezért napjainkban Közép- és Kelet-Európában szlovákiai, csehországi, lengyelországi, ukrajnai (kárpátaljai), magyarországi, romániai, szerbiai, horvátországi ruszinok vannak.

Az általános, minden ruszinra kiterjedő ruszin önmegnevezés mellett, e nép egyes csoportjaira vonatkoztatva: különböző - földrajzi, néprajzi, lingvisztikai kritériumokra épülő - regionális megnevezéseket is alkalmaztak. Így a földrajzilag síkvidéken lakó ruszinok identifikációja, vagy mások által adott megnevezése általában a dolisnyán, dolinyán, nyizsnyán volt, eltérően a hegyvidéken élő verhovinaiaktól, gorjánoktól, gorisnyánoktól. A Zemplén és Ung megyei ruszinok körében a szélső, illetve határszélen élő krájnyák vagy krájnyán megnevezést használták. Elterjedtek az illető megyére, városra vagy falura utaló megnevezések is, mint a sárisán, vagyis Sáros megyei ruszin, ugocsán, vagyis Ugocsa megyei ruszin, presovcsán, vagyis Eperjesen élő ruszin, szokirnicsán, vagyis a Máramaros megyei Szeklence faluban élő ruszin, stb.

A földrajzi kritériumon kívül néprajzi alapon is megkülönböztettek egyes ruszin etnikai csoportokat: lemkókat, bojkókat, huculokat és időnként a blyáchákat. Tekintettel azonban arra, hogy a bojkók, huculok és lemkók az Északkeleti-Kárpátok déli és északi oldalán is éltek, illetve ma is élnek, fontos megjegyezni, hogy csak a kárpátaljai bojkók és huculok tekinthetők ruszinoknak, mert a kelet-galiciaiak, illetve bukovinaiak ukránoknak vallják magukat. A lemkóknál viszont más a helyzet, mert nemcsak a kárpátaljaiak és kelet-szlovákiaiak, de a Kárpátok északi oldalán lakó lemkók (lemákok) egy része szintén ruszinnak tartja önmagát. Ezzel szemben a blyácháknál (e megnevezés feltehetően a vlach szóból éred) egyszerűbb a helyzet, mert csak a Kárpátok déli oldalán, Kárpátalján és Romániában élnek, így egyértelműen ruszinoknak számítanak. Még egy fontos észrevétel: általában csak a kárpátaljai huculok nevezik önmagukat huculoknak, a kárpátaljai bojkók rendszerint ruszinoknak vagy dolisnyánoknak vallják önmagukat, míg a kárpátaljai, illetve kelet-szlovákiai lemkók leggyakoribb önmegnevezése rusznák.

A ruszinság különböző csoportjaira vonatkozólag - főleg az egyes ruszin tájszólásokból kiindulva - lingvisztikai szempontból is meghonosodott egyfajta rendszer. Így lettek: lisákok, akik Máramaros megyében éltek és a "csak" szót ruszinul "lis"-ként ejtették, valamint a ceperjákok, a cotákok, vagy szotákok, akik Homonnától északkeletre laktak, avagy a lemákok, akik Szepes, Sáros, Zemplén, Ung és Bereg megyében éltek és a "csak" szót ruszinul a "lem" változatban használták. Nos, az utóbbi lemákokat nemcsak lingvisztikai, hanem néprajzi érvek alapján is külön ruszin etnikai (népi) csoportnak tekintették. Sőt azt is fontos megemlíteni, hogy a többi ruszin néprajzi csoport, így a bojkó, a hucul és a blyácha mind más-más tájszóláson beszélt, illetve beszél ma is. Ugyanakkor a lemkók (lemákok) lehettek hegyvidékiek (gorjánok, illetve gorisnyánok) vagy síkvidékiek (dolinyánok, illetve nizsnyánok), vagy határszélen élők (krájnyánok, illetve krájnyákok); a bojkók és a huculok általában csak hegyvidékiek (verhovinaiak), míg a blyáchák rendszerint csak síkvidékiek (dolisnyánok) voltak. Íly módon a ruszinok földrajzi, néprajzi, lingvisztikai elvekre épülő regionális megnevezései között átfedések is tapasztalhatók. Az utóbbiakat egyébként különösen addig használták széleskörűen, amíg a ruszin nép identitás vállalásával bizonyos problémák voltak. A ruszin önmegnevezés, illetve identitás vállalása egyre nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kibontakozó ruszin nemzeti ébredési folyamat következtében honosodott meg.

Egyébként Magocsi szerint az első ruszin nyelvű vers, ahol a "ruszin" és "rusznák" definíció szerepelt, a XVIII. századi "Dal a rusznákokról" c. vers volt. A "ruszin" etnonimot a XIX. századi ruszin nemzeti ébredés vezéregyénisége Alekszander Duhnovics görög katolikus lelkész is széleskörűen alkalmazta. Ő írta meg a ruszinok nemzeti himnuszát: "Kárpátaljai ruszinok! Ébredjetek mély álmotokból!" címmel. Egy másik ugyancsak népszerű versében pedig azt írta: "Ruszin voltam, vagyok és leszek". Rot Sándor szerint a ruszinok azon őseit, akik a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek a Kijevi Rusz fejedelemségből "rusznyákoknak" hívták.

Az egyes népek esetében a legigazságosabb az olyan etnikai megnevezés használata, amellyel saját magát identifikálja, s azon a területen alakult ki, ahol az adott etnikum élt vagy él, szemben az olyan megjelöléssel, amelyet főleg politikai manipulációk céljából találtak ki és erőszakoltak az adott etnikumra, rendszerint nagyhatalmi érdekeket szolgáló ideológiai központokban. A ruszinok esetében ilyen központ elsősorban Nagy Oroszország, illetve Nagy Ukrajna délibábos koncepcióját tápláló és azon belül a ruszinok lakta körzeteket is beleértő Szentpétervár, Moszkva, Kijev, Lemberg-Lvov volt. Nos, történelmi okok miatt a ruszin nép a mai fő szállásterületén (Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában) évszázadokon keresztül leggyakrabban a ruszin önmegnevezést részesítette előnyben, aminek latin megfelelője ruthen vagy ruten. Ezért a ruszinok önálló nemzeti identitását megkérdőjelező és veszélyeztető olyan, mások által rájuk erőltetett tudománytalan és mesterséges megnevezések, mint a ruszofilok által kultivált kárpátorosz, magyarorosz, kárpátontúli orosz, vagy egyszerűen csak mint orosz, valamint az ukránofilok által használt kisorosz, kárpátukrán, kárpátontúli ukrán vagy csak mint ukrán - káros és félrevezető.

Érdekes módon az ukranofilok még századunk 30-as éveiben is gyakran alkalmazták a ruszin megnevezést, amelyet ők az ukrán etnonimot megelőző archaikus formának tekintettek. Magocsi szerint V. Grendzsa-Donszjkoj (1897-1974) és J. Borsos-Kumjatszjkij (1905-1978) a két talán legismertebb kárpátaljai ukránofil költő, illetve író korai műveiben szintén csak a ruszin etnonimmal találkozunk és nem az ukrán megnevezéssel. Sőt, kezdetben még Avgusztin Volosin szélsőséges ukrán nacionalista, a kérészéletű huszti Kárpátontúli Ukrajna elnevezésű köztársaság későbbi elnöke is ruszinnak nevezte saját népét. Csak a csehszlovák parlament kommunista képviselőinek nyomására kezdte nyilvánosan használni az "ukrán" etnonimot a 20-as évek végén. Mellesleg a ruszinok erőszakos ukránizálásának fő szószólói a kárpátaljai kommunisták voltak, akik 1926 óta az ukrán megnevezést hivatalosan is alkalmazták, megelőzve ezzel a nyíltan ukránofil pártokat is. Ezzel szemben Kelet-Szlovákiában az 1920-30-as években az ukrán etnonim nem honosodott meg, ott ez csak a II. világháború után következett be.

Egyébként a mai független Ukrajnában a ruszinok vonatkozásában a leggyakrabban a következő fogalmakat használják: kárpátontúli ukrán, kárpáti ukrán, vagy egyszerűen csak ukrán. A cári Oroszországban a ruszinokat leginkább magyaroroszoknak, kárpátoroszoknak nevezték. Figyelemreméltó viszont, hogy a mai Oroszországban már elismerik a ruszin önmegnevezés jogosságát.

A csehszlovák kormány a két világháború között a ruszinok vonatkozásában szinte következetesen használta a "ruszin" megnevezést és az ennek megfelelő mellékneveket: rusinsky vagy podkarpatorusky. Ez azért is rendkívül érdekes, mert ugyanez a kormány a 20 30 as években előszeretettel fogadott be több tízezer ukrán, illetve orosz emigránst Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában azokat neme szer vezető állásokba helyezte a helyi őshonos ruszinok kárára, ami gyakran komoly elégedetlenséget váltott ki az utóbbiak és elsősorban az értelmiség körében. Mitöbb, ezeknek a jövevény ukrán, illetve orosz emigránsoknak szinte szabad kezet adott a ruszinok elukránosítását, illetve eloroszosítását célzó nacionalista propaganda érdekében. Gondoljuk, hogy a csehszlovák kormány az ukrán, illetve orosz emigránsok iránt érzett pánszláv szimpátiája mellett tisztában volt azzal is, hogy a ruszinok egy külön szláv nép, vagy talán éppen ezért folytatták egymás ellenében ezt a sajátos "kettős" játékot. A ruszin etnonim különböző szláv nyelvű változatai mellett Magocsi szerint az egyes nyugat-európai nyelvekben általában a latin rutheni megnevezésből keletkeztek a német Karpato- Ruthenen, a francia ruthénes vagy ruthenes subcarpathiques, az angol Ruthenians vagy Carpathó- Ruthenen variánsok. Ugyanakkor ezekben a nyelvekben a ruszinok vonatkozásában az orosz és az oroszországi megnevezéseket, például Kárpátorussen, russes subcarpathiques, Carpatho-Russians fogalmakat gyakran nem különböztették meg. Eddig a ruszin etnonim különböző szláv és nem szláv változatainak használatát közép- és kelet-európai, illetve összeurópai kontextusban vizsgáltuk. Most pedig kitérünk a Magyarországon, illetve a magyar nyelvben elterjedt változatokra. Udvari István jeles ruszinkutató szerint a lengyelországi Galíciával (sőt véleményünk szerint magával Oroszországgal is) meglévő kapcsolatok hatására a magyarországi ruszin értelmiségiek szóhasználatában már a XVII. században felbukkant az uhroruszkij népnév, amely 1699-ben először nyomtatott formában is megjelent egy magyarországi ruszin katekizmus címében. Sőt, a XVIII. század végén magyar nyelvű kiadványokban ennek tükörfordítási változata, a magyarorosz népnév is elterjedt, amivel még századunk első évtizedeiben is találkozunk.

Ugyancsak Udvari István vizsgálatai alapján megállapítható, hogy a XVIII-XIX. századi magyar nyelvű levéltári forrásokban a korabeli magyar népnyelv a közvetlen keleti szláv szomszédokat nevezte oroszoknak (=ruszinoknak), míg a távolabban élő keleti szlávokat muszkáknak (=nagyoroszoknak). Sőt még korábbi magyarországi források is - mint a XVI-XVIII. századi urbáriumok, contraktusok, a Rákóczi-család iratai, II. Rákóczi Ferenc nagyfejedelem levelei, stb. - is ezt tanúsítják. Udvari szerint a görög katolikusokat Északkelet-.Magyarország magyar falvaiban nemegyszer hagyományosan ma is orosz vallásúaknak említik, szentélyeiket pedig gyakran orosz templomoknak nevezik, holott a liturgia nyelve már régen magyar. Ezen egyébként nem is kell csodálkozni, hiszen a XVIII. század végén és a XIX. század elején a magyarországi magyar nyelvű levéltári kútfők a görög katolikus egyház akkori liturgiai nyelvét, az egyházi ószláv nyelvet is orosz nyelvként tüntették fel. A korabeli ruszin értelmiség ugyanis az akkori ruszin népnyelvet a görög katolikus egyház liturgiai nyelvével azonosította, illetve egy nyelv két változatáról beszélt.

A két világháború között Magyarországon is - a környező országokhoz hasonlóan megjelent a kárpátorosz etnonim, amely részben a korábbi magyarorosz népnevet váltotta fel, de érdekes módon nem honosodott meg hosszú időre. Véleményünk szerint a kárpátorosz etnonim magyarországi felbukkanásában egyebek között az is közrejátszott, hogy egyrészt a legnagyobb ruszinok lakta körzet, Kárpátalja az I, világháború után a trianoni döntés következtében kikerült Magyarország fennhatósága alól, másrészt a magyar szlavisták egy része furcsa módon egyre inkább elfogadta a ruszofilok azon megalapozatlan állítását, hogy a ruszinok nem külön szláv népnek, hanem a nagyorosz nép szerves részének tekinthetők. Udvari szerint a magyar nyelvben viszonylag későn jelent meg a ruszinokra vonatkoztatva az ukrán megnevezés. Feltehetően ebben az is közrejátszott, hogy a magyarországi ruszin értelmiségiek körében az ukrán népnév ugyan már ismert volt a XIX. században is, de magukra nézve nem tekintették elfogadhatónak. Csak a ruszin értelmiségiek egy igen szűk rétege, az úgynevezett ukránofilok kezdték alkalmazni az ukrán fogalmat Magyarországon a XX. század elején. Ugyanakkor a magyarországi ruszin értelmiségiek nagyobb része egészen az I. világháború végéig idegenkedett e megnevezés használatától. A két világháború között ruszin vonatkozásban mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai magyar nyelvű kiadványokban a hagyományos ruszin és rutén etnonim mellett a kárpátorosz> valamint az ukránokkal szimpatizálók esetében a kisorosz és az ukrán variáció is egyaránt előfordul. Példa erre az Ungváron 1926-ban kiadott, Volosin Ágoston által írt tankönyv, amely nemcsak címében - "Gyakorlati kisorosz (ruszin) nyelvtan" hanem a lapjain is gyakran váltogatja a kisorosz és a ruszin fogalmakat.

Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása után (1938-1939-ben) a II. világháború éveiben a magyar nyelvben ismét reneszánszát élte a ruszin etnonim. Ez egyébként azzal is összefüggött, hogy az 1939-ben útraindult kárpátukrán terminus a csúfosan megbukott, gyakorlatilag "egynapos" Volosin-féle, huszti székhelyű úgynevezett Kárpátukrán Köztársaságtól származott, ami erősen magyarellenes lévén, nem sok esélye volt magyarországi elterjedésére.

Ennek ellenére - feltehetően szovjet nyomásra - pont ez a magyarok számára rosszemlékű kárpátukrán kifejezés honosodott meg a II. világháború után a magyar nyelvgyakorlatban, összhangban azokkal a politikai változásokkal, amelyek a környező ruszinok lakta országokban végbementek. Annál is inkább furcsa, mert a kárpátukrán fogalom tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Kárpátokban élő ukrán, a ruszinok pedig a történelem során ukránok soha nem voltak. Tehát a mai Kárpátalján tulajdonképpen nem az őshonos ruszinok tekinthetők kárpátukránoknak, hanem azok a jövevény galíciai, illetve keleti ukránok, akik 1945 után kerültek oda, valamint azok a jövevény ukrán emigránsok, akik a 20-30-as években a csehszlovák érában telepedtek ott le. Az igen gyakori kárpátukrán terminuson kívül egyes esetekben a II. világháború utáni magyar szóhasználatban a ruszinok vonatkozásában olyan kifejezések is előfordultak, mint ukrán, görög katolikus szlovák vagy csak szlovák. Az évszázadokon keresztül Magyarországon hagyományos ruszin megnevezést egészen 1991-ig, - amikor létrejött a Magyarországi Ruszinok Szervezete (MARUSZE) - viszonylag ritkán alkalmazták.

Azóta azonban a magyarországi ruszinok újabb nemzeti ébredési folyamatáról beszélhetünk. Mi több, az 1993-as magyarországi nemzetiségi és kisebbségi törvény egyértelműen deklarálta, hogy a ruszinok külön úgynevezett taxált etnikumnak tekinthetők. Tehát Magyarországon most már megvan a ruszin etnonim használatának jogi garanciája. Ezért módfelett furcsa, hogy egyes magyarországi szerzők a ruszinok vonatkozásában még most is alkalmazzák a történelem során már többször lejáratott, ráadásul tudománytalan kárpátukrán kifejezést. Sőt, egyesek hajlamosak összemosni a ruszinokat az ukránokkal, kitalálva egy kissé komikus ruszin-ukrán szókombinációt. Azt vallják, hogy valaki egyszerre lehet ruszin is, ukrán is. A dolog képtelenségét igazában akkor lehet megérteni, ha a hasonló szerb-horvát analógiára gondolunk. Mint ismeretes, a politikai erőszakkal kikényszerített titói szókombináció végül is véres szerb-horvát testvérháborúhoz vezetett. Mellesleg jelenleg a ruszinokat Ukrajna kivételével már világszerte külön szláv népként ismerik el. Remélhető, hogy a közeljövőben a ruszin etnonim használatának jogosságához még ez utóbbi országban sem fér majd kétség.