Dr. Popovics Tibor Miklós A Szent Korona országa és a ruszinok, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem leghűségesebb népe, „gens fidelissima”

 A magyar Szent István Korona, a Szent Korona országa, a Szentkorona-tan, a Szentkorona-eszme meghatározó szerepet játszott a ruszin nép, a ruszin etnikum létrejöttének több évszázados, mintegy ezeréves folyamatában. Dr. Tóth Zoltán József szerint „A Szent Korona által közvetített szakrális értékvilág, valamint a rendi és polgári magyar állam történelme általánosságban bizonyítja, hogy a magyarországi közélet és a közjog évszázados jellemzője a hazai, vagy befogadott nemzetiségek, népek széleskörű önállósága”. Ugyancsak Dr. Tóth Zoltán József szerint az ismert magyar kutató, Mikó Imre a „Nemzetiségi jog és a nemzetiségi politika” című művében megállapítja, hogy a „a Szent István Intelmei-hez visszavezethető magyar politika lényegét fejezi ki a »populus« fogalom középkori-rendi használata. Ugyanis a magyar nemzet, a populus »nyitva állott a nemzetiségek, a natio-k számára, s a plebs körébe tartozó natio-k feltörekvő fiainak az volt a legfőbb vágyuk, hogy Hungária e legkiválóbb fiait magában foglaló nemesi nemzet, vagyis a magyar nemesség körében felemelkedhessenek«. Továbbá a magyar név kettős jelentéséről: »van egy magyar nép, mint etnikai és nyelvi egység, és van egy magyar nemzet, mely merőben szellemi, majd politikai egység. Ez utóbbit natio Hungarica-nak nevezik, mely Werbőczy populusának helyét kezdi elfoglalni« – a magyar rendi nacionalizmus korában –, »de ugyanazt a magyar nemesi nemzetet jelöli meg, amelybe mindenféle nemzetiségű nemes egyenlő jogokkal tartozott, szemben a «gente Hungaricus»-szal, mely csak a magyar nemzetiségű embereket, rendi-állásukra tekintet nélkül jelölte meg”. Dr. Tóth Zoltán József szerint „Mikó Imre megállapítja továbbá, hogy ez a rendi nemzetfogalom az alapja a Deák Ferenc által kidolgozott (1848) magyar politikai nemzet fogalmának (1868: XLIV. tc.). Deák, a rendi nemzet fogalmának kiszélesítésével, az állampolgári jogok alanyává kívánta tenni így a hon valamennyi polgárát, társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül és ugyanakkor tekintet nélkül arra is, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.” Bár István király egyértelműen Róma és a Nyugat felé orientálódott mind vallásilag, mind politikailag, mégis igyekezett baráti jó kapcsolatokat kiépíteni Bizánccal is. Ezt segítette elő egyik húga és Orseolo Ottó velencei doge között 1009-ben kötött házasság, aki a bizánci császár egyik legfontosabb szövetségese volt. Így lépett István király szövetséges viszonyba II. Basileos bizánci császárral és egyrészt 1015-ben fegyveres segítséget nyújtott a bizánciaknak az akkori bolgár főváros Ohrid elfoglalásában, másrészt 1023-ban fia, Imre herceg bizánci hercegnőt vett feleségül. Talán ennek is köszönhetően a létrejött Magyar Királyság északkeleti részén, ahol akkor a fehér horvátok, mint a ruszinok legrégebbi szláv ősei éltek, körükben, a zömmel nyugati (római) vallás térhódítása ellenére, mégis több évszázadon át fennmaradhatott a bizánci rítusú vallás, amelyet Cirill és Metód honosítottak meg 863-ban. Ily módon a fehér horvátok már jóval a Kijevi Ruszj 988-as megkeresztelése előtt keresztények voltak, és nem a Kijevi Ruszjtól vették át a bizánci rítusú vallást. Az István király által egyesített ország, a Magyar Királyság Európa egyik jelentős keresztény állama lett. Az a körülmény, hogy az északkelet-magyarországi fehér horvátok, mint a ruszinok ősei, az István magyar király alattvalói voltak, egyúttal azt is jelentette, hogy ők bekerültek a nyugati kultúrkörbe, ami meghatározó lett további sorsuk szempontjából. István királyt 1083-ban a szentek sorába iktatták. Mint Kristó Gyula történész írta: „Attól kezdve István neve és szent volta elválaszthatatlanul összefonódott, s minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar államhoz a keresztény hithez.” A Szent István Korona, ha nem is hasonlított a mai Szent Koronához, mégis évszázadokon keresztül jelképesen megtestesítette egészen napjainkig az első magyar király szellemi és ideológiai üzenetét az utódok számára. A ruszinok ősei (a fehér horvátok) szempontjából különösen fontosak Szent István király híres Intelmei, amelyeket fiához, Imre herceghez intézett, és amelyek tíz fejezetből állnak, akár a tízparancsolat. A hatodik fejezet „a vendégek befogadásáról és gyámolításáról” szól. Kristó Gyula interpretációjában e fejezet rövid kifejtése a következőképpen értelmezhető: „Az idegenből bejövők, a vendégek erősítik, gazdagítják az országot, több nyelvet, több szokást képviselnek, méltók arra, hogy az uralkodó becsben tartsa őket.” Mondanunk sem kell, hogy pont ez a Szent István által abban az időben egyedülálló és szokatlan módon kinyilvánított tolerancia tette lehetővé, hogy kezdetben a fehér szerbekkel, avarokkal, bolgárokkal, honfoglaló magyarokkal etnikailag keveredett fehér horvátok a XI. század első felében tovább keveredjenek a betelepülő németekkel, a további évszázadok során pedig a vlach (román, aromun, cincár, szerb, macedón stb.), óorosz, lengyel litván, és a legvégén az ukrán kolonistákkal. Ennek eredményeképpen jött létre az az etnikai koktél, amit ma ruszin népnek vagy etnikumnak nevezünk. Az utóbbinak pedig gyakorlatilag nem sok köze van az ukránokhoz, hiszen az ukrán bevándorlási kolonizáció időben az utolsó volt, és nem játszott meghatározó szerepet a ruszinság kialakulásában. Így az ukrán etnikai réteg a ruszinok etnikai felépítményében csak egy vékonyka szelet volt a magyar, vlach vagy óorosz etnikai rétegek domináns szerepéhez viszonyítva. A tudomány mai állása szerint, így a saját, mintegy ötvenesztendős kutatásaink alapján is megállapítható, hogy a mai ruszin nép (etnikum) több, mintegy  Bővebben itt olvashat https://www.egipatrona.hu/mvsz/images/doc2/193_210_popovics_t.pdf